Nekem csak úgy működik, hogyha fejjel belemegyek

„Az elsőtől az utolsó hangig belehal mindenbe, ami rettenetesen fontos, ha nem egyenesen a legfontosabb a zenében” – mondta önről Lukács Peta. Belehal?

Igen, ez az ars poeticám, hogy minden hangban benne vagyok. Nem is a halál a lényeg, hanem a bentlét. Hogy egybe tudjak olvadni a melódiával, a ritmussal és a gondolattal, azzal, amit ki akarok fejezni, és ez nekem csak úgy működik, hogyha fejjel belemegyek. Van, aki tud uralkodni magán, és mindez nem látszik kívülről. Rajtam, sajnos, látszik. Sőt volt egy Tibusz-nagykoncert, ahol az összes létező zenekarom fellépett. És amikor leadták az M1-en, akkor ki volt téve a kis sárga karika, amely jelezte, hogy tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott. Amikor ezt először megláttam, azért behúztam kicsit a nyakam.

Nem elég a két kezünk, ha azt szeretnénk megszámolni, ön hány zenekarban játszott élete során. Mindegyik zenekarral a rock és a blues, illetve a két műfaj keverékének a világában mozgott és mozog azóta is. Hogyan tudja az egyik kiegészíteni a másikat? Mennyire nehéz összehangolni a kettőt?

Ezt egy speciális helyzetnek gondolom, és bizonyos szempontból így, idős koromra igazolni látom ezt a gondolatot. Itt élek Magyarországon, itt születtem, itt cseperedtem föl, és itt szívtam magamba mindent: a kultúrát. Amikor elkezdtem gitározni, még nem voltak itthon gitárosok, nem igazán voltak zenekarok, illetve nem volt ennek az egésznek kultúrája, nem találkoztunk itthon a fekete blues kultúrájával.

Aztán egyszer csak beesett a The Beatles együttes, onnantól kezdve pedig a fiatalok elkezdtek rugdalózni a bezártság ellen. Úgy gondolom, hogy az a stílus, amelyben elkezdtem muzsikálni, egy ilyen típusú problémából született. Nem is probléma, ez maga a valóság. Nekem nem tanították meg, hogy milyen stílusban kell játszani. Engem egyetlen dolog érdekelt, a zene. A muzsika és az a hang, ahogyan megszólal a gitár vagy akár egy egész zenekar. Innentől számítva nem voltak stílusbeli előítéleteim. Radics Bélától egy ezredmásodperc alatt ott voltam Orszáczky Mikinél, Pataki Lacinál és Szakcsi Lakatos Bélánál is. Velük pedig már a legvadabb free-jazzt és a legelvetemültebb rhythm and blues-féle kortárs zenéket hallgattunk. És nem tudtam volna elképzelni, hogy valamelyik műfajban ne tudnék kiteljesedni: mindegyik muzsika, és hogyha az ember kellőképpen elhiszi, hogy abban benne van, és ezt a világot meg akarja teremteni, és még készsége is van hozzá, akkor meg is teremti. Ez biztosan így van.

Mégis mondhatjuk, hogy a blues felé húz leginkább a szíve.

Ez így van. Pedig az első olyan gitárhangok, amelyek a lelkembe belemásztak, azok a Shadows együttes csodálatos örökzöld slágerei, de ezek nem blues számok voltak. A bluesba akkor cseppentem bele, amikor elkerültem Radics Bélához, ott hallottam először rock and rollt és bluest. Pontosabban az még nem igazi blues volt, inkább egyfajta beat. Béla által találkoztam először Bill Haley, Jimi Hendrix és a Beatles muzsikájával is.

„Ne is keressük azt a bűbáját a muzsikának, ami a mi pályakezdésünkkor jelen volt, mert nehezen található meg. Feltalálók voltunk, hittünk őrülten abban, amit csináltunk” – mondta nemrég egy interjúban. A kulcsszó minden bizonnyal a feltalálás, amely nélkül nemcsak, hogy a zene nem létezne, de a zene által megélt pillanatainknak, élményeinknek is nyomuk veszne. Mit tesz egy jó feltaláló?

Illik szerencsésnek lenni az életben, mert aki nem szerencsés, az ugye szerencsétlen, és már ez a fogalom szépen megvilágítja, hogy miről van szó. Azt, hogy jó időben, jó helyen születtem, akkor, a gyerekkoromban nem hittem, sőt nagyon durván tiltakoztam is ellene. És milyen az élet: mindig mindent fölülír. Kiderült, ez volt az a közeg, ahonnan el tudtam indulni, ahonnan egyáltalán el mertem indulni a magam útjára. A mai világban – a digitalizációnak köszönhetően – mindent tudni lehet, innentől kezdve viszont a játék teljesen megváltozott. Így a zene is brutálisan megváltozott, ahogyan azt az újabbnál újabb hanghordozókon végig is lehet követni.

Először volt egy végtelenül hosszú szalag, amit be kellett fűzni, majd egy rendszeren keresztül kellett megszólaltatni, majd jött a préselt lemez, amibe belekarcolták a feliratot, és azt hallgattuk. Ezután került elő a CD, most pedig ott tartunk, hogy semmire nincs szükség. Ezt lehet látni a mai nagy sztároknál is: van előtte egy képernyő, van egy szerkesztőprogram, és összeácsol magának bármilyen muzsikát, aminek nem feltétlenül kell jó és minőségi zenének lennie.

Az unokáim nem igazán hallgatnak tovább 15 másodpercnél egy zenét. Jelenleg ez van, és nem biztos, hogy ez rossz. Ahogy a világ, úgy a zene is fejlődik, kénytelenek vagyunk ezt a tényt elfogadni. Mi is, ahogy a mai fiatalok, egy más közegben mozogtunk. Nem akarok azzal a poénnal jönni, hogy a nagymamám Csárdáskirálynőt hallgatott, a Hajmási Pétert, én meg a Red house bluest Jimi Hendrixtől. Akkor is voltak távolságok.

Az egyik legnagyobb magyar gitárostól, Radics Bélától tanulhatott. Egy jó gitárostól rengeteg dolgot leshet el az ember, de egy jó embertől és gitárostól még többet. Mi a legfontosabb, amit tanult tőle?

Az én helyzetem Bélával nagyon különleges, speciális jellegű volt. Azt mondjuk, hogy minden mindig mindennel összefügg. Amit én Bélának hozni tudtam, az a szertelenségem, a lendületem, a fizikumom volt, és már akkor is osztottam az észt, ez pedig Bélának szimpatikus volt. Beengedett az életébe. Én pedig Bélától gitározni tanultam. Az összes többi csak mellette volt: az élete alakulása, jött, ment, csajozott, ivott – ezek számomra nem voltak annyira fontosak. Engem az érdekelt, amikor a kezébe vette a hangszert, és mögötte a Zodiac erősítőn megszólaltak a számok. Csak erre az egy pontra figyeltem.

Számomra azért volt Béla szeretetteljes ember, mert befogadott a lelkébe úgy, hogy semmilyen kötődés nem volt közöttünk. Egyszerűen megtűrt, szeretett maga mellett, nekem ennyi bőven elég volt. Elég vidám figurának tartom magam, s egyébként a környezetem is tudja igazolni, hogy ritkán rinyálok. Vidám vagyok, és ez egészen biztosan átragad a környezetemre is. Szeretek hülyéskedni, és hogyha ilyen környezetben történik az, hogy az ember meg akar valamit tanulni, akkor egy olyan nyitott ösvény kerül elő, ahol nem a feszültség, a merevség, a zártság, a rémület, hanem a boldogság, a szeretet ünneplése lesz a mérvadó.

Azóta viszont a mai fiatalok szemében ön Radics Béla. És ez a kép valahol visszakanyarodik oda, ahonnan ön is indult. Míg ön Radics Béla mellett kezdte pályafutását, sok mai fiatal zenész ön mellett próbálja felfedezni a zene különleges tereit. Milyen érzés ebben a szereposztásban lenni?

Abban az időben elkezdődtek a gitárversenyek, úgymond oldalról sztárolták a hírességeket, de ez mindenképp egy lehetőség volt, hogy jobban bekerüljenek az üzletbe. És amíg volt ilyen gitárverseny, nagyjából tizenkét éven keresztül, mindig én nyertem meg itthon. Ez főként annak köszönhető, hogy a magyar srácok eléggé halványan gitároztak, csak később indult be ez a dolog. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a mai 20–40 éves gitárosok életében jelen voltam. Úgy értem, hogy amikor egy gitáron tanuló fiatal magyar gitárosokat akart megnézni, meghallgatni, nem bírtak engem kikerülni, hiszen nagyon sok zenekarban játszottam. És az, hogy ezek az emberek rajtam keresztül indultak el, az nekem olyan „ó, Istenem, de jó dolog!”.

Mondok egy példát is: a jelenlegi zenekarban, a godfater.-ben ott van Gotthárd Misi, aki úgy gitározik, hogy az ember feje leesik, ha meghallja. Ő is azt vallja, hogy rajtam nőtt fel, én vagyok neki az, akit gyerekkorában hallgatott, amiért gitáros lett. Én pedig boldog vagyok, hogy az egyéniségem, személyiségem hozzá tudott kapcsolódni a muzsikához, és össze tudott valamennyire fűződni vele.

Fiatal korában zenei téren mi volt a legnagyobb nehézsége?

A fülem mindenképp. A hallás egy olyan dolog, ami valakinek megadatik a születés pillanatában, tehát az, hogy szuper hallása legyen a muzsikához; ennek persze vannak különböző fokozatai. Érzem ezt a szuper hallást, viszont a blues azt is megkívánja, hogy az ember ne tökéletesen valósítson meg dolgokat, szakszerűen, tudományosan, főiskolai szinten. Mert ez a műfaj pont azt favorizálta, azokat az embereket, akik úgy jelentek meg, hogy lelógtak a palettáról. Ha megnézzük Jimi Hendrixet, ő pont ilyen: fogta a gitárját, és foggal-körömmel nekiesett, egy egészen másfajta bluest játszott, mint addig bárki, és az egészben a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a gitárját is úgy kezelte, ahogy még soha senki előtte. Tulajdonképpen a korszakalkotást is legtöbben Jimi Hendrixhez kötik. Pedig nem volt gyors, nem volt szép. Én 16–17 évesen hallottam ezeket a szerzeményeket, és olyan mélyen beivódott a sejtjeimbe mindaz, hogy miként szólaltatta meg a hangszerét, hogy talán nem is tudom, nem is lehet elmondani. Most, ahogy beszélek róla, hallom az Őrtorony című számot: amikor megszólal másodszor a gitárja, és elkezd fönt fütyülni, akármelyik pillanatban fel tudnám idézni.

A Bikini énekese, D. Nagy Lajos azt mondta, hogy a 90-es évek elején elterjedt a diszkózene, és elterelte a figyelmet a rockzenéről. Mi történt ebben az időben a blues-zal?

Azt gondolom, az egész zene fejlődését megváltoztatta. Nem osztanám le ilyen apróbb részletekre. Az történt, hogy püfölték a gitárt a csávók, álltak terpeszállásban, döngettek, és amikor háromszázezer ilyen döngető, terpeszállós, ráhajrázós vadállat összegyűlik, akkor ez egy idő után kezd unalmassá válni. A fiatalok szórakozni, táncolni vágytak, ennek apropóján pedig megjelent a könnyűzene, ami azért van, hogy szórakoztasson. A diszkó erre a legjobb volt, mert a ritmusra lehetett táncolni. Ez tök normális volt és szükségszerű. Az élőzene abban a pillanatban már ki is úszott a képből, tehát, mint az előbb is mondtam, megváltozott a világ, eltűnt a szalag, és maradt egy kis kazettás magnó. De ettől a pillanattól a táncolni vágyó közönségnek már nem volt szüksége az igényes zenére. Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy elkezdett különválni ez a kettő.

Annak idején a Tátrai Banddel – más zenekarokkal ellentétben – nem volt olyan célunk, hogy diszkózenét csináljunk. Én nem adtam olcsón a bőrömet. A három-, de sokszor az egyakkordos, jó szlogenes zenekarok nem a muzsikálásról, hanem a sikerszerzésről szóltak. Ez pedig engem soha nem érdekelt. Ezért lett Magyar Atom zenekar, ezért lett Boom boom zenekar, ezért van godfater. zenekar – ezek nem sikerorientált együttesek.

A Hobo Blues Band zenekart 1978-ban alapította Földes László. Ön – kisebb-nagyobb megszakításokkal – a 80-as évek elejétől lett az együttes tagja. A zenekar búcsúkoncertje 2011. február közepén volt, nagy ritkán viszont színpadra lép, így lesz ez jövő év februárjában is, amikor a Vadászat című dupla album 40. születésnapját ünneplik. Úgy tudom, az ikonikus lemez megszületésének folyamataiban alkotóként is részt vett. Mennyiben más ez, mint amikor egy nem saját dalt kell eljátszani a gitáron?

Én nem tanultam zeneszerzést sem, ennek ellenére azt hiszem, sikerült néhány nagyon szép dalt írnom, ami annak köszönhető, hogy nagyon benne voltam a muzsikában. A dalszerzés kétesélyes dolog: vagy sikerül, vagy nem. Ettől izgalmas. Ezért szerettem sokkal jobban gyakorolni. Egy dalszerzés esetében sok mindentől függ az, hogy végül mi kerekedik ki belőle.

Fiatal korában birkózott, majd bokszolt is. 16 évesen megnyerte a magyar ifjúsági bajnokságot, de ezek után mégis a zenét választotta. Miért? A kettő nem volt összeegyeztethető?

Az igazság az, hogy a sportolással a kis pubertás személyiségemet próbáltam kihozni, főként azért, mert rettenetesen vágytam arra, hogy én valamit csináljak. Tele voltam energiával. Így aztán nagypapi elvitt birkózni, később ökölvívást nyomtam, de közbejött a muzsika, a gitár, és ezredmásodperc alatt lesepert mindent, ami sport. Nem hagytam abba, utána is gyúrtam, viszont a versenyszerűséget teljesen eleresztettem, hiszen a muzsika mindent fölülírt.

Első profi zenekara, amelyben játszott, a Kárpátia volt. Ezután került bele a Tűzkerékbe, amely által belekóstolhatott a sztárság világába. Ez mit jelentett akkor?

Azt, hogy amikor az újpesti munkásotthonba becsődültek a népek, ettek-ittak, mulatoztak, mi fölmentünk a színpadra, és óriási bulikat csináltunk. Ott nem volt vita, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Én ezt nevezem sztárságnak: amikor megtörténik az a nagy dolog, hogy boldog a közönség, boldog a zenekar, és emlékszik rá mindenki másnap is.

Ez a két zenekar még nem játszott saját számokat. Mi volt ennek az oka?

Abban az időben senkinek nem voltak saját nótái. Azt viszont nem tudom, hogy hol kezdődött el ez az egész. Az Illés együttes tagjai öt-hét évvel idősebbek nálam, és amikor én még 17 éves voltam, ők már egy komoly zenekarban játszottak. Gyorsabban járt az eszük, és valószínűleg saját maguktól kezdtek el írni dalokat. Nekem abban az időben nemhogy toronymagasan, hanem egyedüli elfogadottként az Illés együttes volt a favorit. Leviéknek voltak érthető, egyszerű, tiszta és célratörő slágerdalaik.

Azt olvastam, ha nincs Kovács Tamás basszusgitáros, a Tátrai Band sem jött volna létre. Azelőtt soha nem akart saját zenekart alapítani?

Soha nem éreztem magam olyan nagyfiúnak, nem voltak ilyen típusú céljaim, hogy kitűzzem a zászlót és vigyem. Soha nem volt belső igényem arra, hogy okoskodjak, elöl álljak, és mögöttem legyen egy zenekar, és én legyek a zenekarvezető. A zenekarvezetői munka sok mindent felölelt: szervezési, intézkedési feladatköröket. Aztán Tomi erőszakoskodott, hogy csináljunk mégis valamit, így született meg az első zenekar Tátrai Band néven.

A godfater. zenekarról tavaly nyáron ezt mondta: „Nem emlékszem, hogy valaha ilyen boldog állapotban lettem volna, mint most. Az élet ajándéka ez a banda.” A fiatal zenészektől áradó energiák biztosan jó hatással vannak önre, viszont mitől másabb mégis ez a zenekar, mint az eddigiek?

Mindeddig arról beszéltem, hogy mennyire tisztelem a muzsikát, és mennyire nem érdekel a slágergyártás. A godfater. zenekarban a srácok ellentmondást nem tűrő, magas szintű zenészek, nagy hangszertudással, szerintem sztárzenészek, szuper gondolkodók. Egy ilyen csapatba bekerülni olyan, mint amikor az ember bekerül egy idegen társaságba, és már csak azt veszi észre, hogy ott ül a tölgyfa alatt, sörözget, beszélget a fehér asztalnál az egyívású, egygondolkodású emberekkel, és érzékeli, hogy ugyanaz a világnézet. Ebben a pillanatban pedig kialakul a barátság. Ezt át kell adoptálni a zenére, ugyanez történik nálunk is: egy olyan társaság vagyunk, ahol minden tökéletesen klappol, mindenki mindenkinek örül, megfelelő tisztelettel és szeretettel van a másik iránt. Ezzel pedig azt mondhatjuk, hogy megszületett az, ami a zenészek boldogsága.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/11. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.